tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz
ISTENI KOMÉDIA: PURGATÓRIUM
Purgatórium
A Fáy Dezső által készített Purgatórium-ábrázolások általában két részre osztott négyzet alakú ábrázolást mutatnak be, egyértelműen meghatározva a középső világot.
Az Isteni komédia szövegének angol fordítását Allen Mandelbaum amerikai professzor, költő és irodalomkritikus készítette.
Az Isteni komédia szövegének angol fordítását Allen Mandelbaum amerikai professzor, költő és irodalomkritikus készítette.
s im egy magányos agg állt közel ottan,
akit ránézve már tisztelni kelle:
apát fiúnak nem kellene jobban.
Hosszú szakálla félig őszbe telle,
mint haja is már s hullt, két ágra bomló:
lehullt kettős sorát nyugtatta melle.
És arcát ama négy szent lángból omló
sugárok úgy feldísziték sugárral,
hogy szembenézve naphoz lőn hasonló.
(I, 31-39)
Ott megövedzett, mint amaz kivánta.
Csodák csodája! - hogy a sást kitépte,
ujra kihajtott a szerény palánta
és helybe, nyomba, felnőtt rögtön épre.
(I, 133-134)
S két nem-tudom-mi tűnt - fehér a színe –
föl kétfelől mellette, s harmadiknak
felelt aztán alább fényükre fénye.
S láttam, hogy Költőm némán nézi, míg csak
hogy a két első: szárny, ki nem világul;
ekkor fölismervén a szent ladiknak
kormányosát az Isten angyalául,
szólt: "Térdre! térdre! és két kezedet kösd
imára! Ily szolga szolgál ki mátul!
(II, 22-30)
akit ránézve már tisztelni kelle:
apát fiúnak nem kellene jobban.
Hosszú szakálla félig őszbe telle,
mint haja is már s hullt, két ágra bomló:
lehullt kettős sorát nyugtatta melle.
És arcát ama négy szent lángból omló
sugárok úgy feldísziték sugárral,
hogy szembenézve naphoz lőn hasonló.
(I, 31-39)
Ott megövedzett, mint amaz kivánta.
Csodák csodája! - hogy a sást kitépte,
ujra kihajtott a szerény palánta
és helybe, nyomba, felnőtt rögtön épre.
(I, 133-134)
S két nem-tudom-mi tűnt - fehér a színe –
föl kétfelől mellette, s harmadiknak
felelt aztán alább fényükre fénye.
S láttam, hogy Költőm némán nézi, míg csak
hogy a két első: szárny, ki nem világul;
ekkor fölismervén a szent ladiknak
kormányosát az Isten angyalául,
szólt: "Térdre! térdre! és két kezedet kösd
imára! Ily szolga szolgál ki mátul!
(II, 22-30)
Purgatórium, I-II ének
PKL'2014.3.15.
Purgatórium, III-IV ének
PIM- PKL'2014.3.16.
És míg szemét ő leszegé az útra,
mintha eszével tartana tanácsot,
én pedig fölnéztem a sziklacsúcsra,
balról lábát felénk mozgatni látszott
egy árnycsapat, lassan, hogy azt hihetted,
egyhelytt állnak, kiket föltűnni látsz ott.
(III, 55-60)
"Akárki vagy te, kinek így bolyong át
lábad e földön: fordulj énfelém,
és mondd, láttál-e már valaha? mondd hát!" -
szólt egy; és ekkor jól megnéztem én:
szép szőke arc volt, megnyerő tekintet,
de seb vágott át fél szemöldökén.
Udvarias szó mihamar kimentett,
hogy: sohse láttam. - "Nézz hát" - válaszolta
s föllül a mellén egy mély sebre intett.
"Én vagyok Manfréd" - mondta és mosolyga; -
"Konstancia császárné unokája;
és kérlek, majd ha visszatérsz honodba,
menj szép lányomhoz, ki Sziciliára
s Aragónára dísznek szülte sarját,
s mondj igazat, ha más hír szálldogálna.
(III, 103- 117)
Sok s szörnyű bűn volt, amit én sirattam;
de tág a Kar, hogy várja kegyelem
mind, ki hozzá tér bűnbánó tudatban.
S Cosenza Papja, kivel Kelemen
testem keresteté, ha ez igéket
jól olvassa az égi levelen:
még Benvenutónál a híd fölé tett
jelek alatt csontom ma is nyugodna,
hol nagy köveknek súlyos halma védett.
(III, 121-129)
Odáig másztunk. S ott a sziklafalra
támaszkodott sok árnyalak az árnyban,
mint hanyagúl ha falnak dől a lajha.
S az egyik, fáradságtól haloványan
ült, s térde között, térdét átkarolva
nyugtatta fejét, mint valamely ágyban.
"Jó mester" - mondtam - "nézz ama Komolyra,
ki leglomhábban támasztja a sziklát,
mintha a Lustaság testvére volna!
(IV, 103-111)
mintha eszével tartana tanácsot,
én pedig fölnéztem a sziklacsúcsra,
balról lábát felénk mozgatni látszott
egy árnycsapat, lassan, hogy azt hihetted,
egyhelytt állnak, kiket föltűnni látsz ott.
(III, 55-60)
"Akárki vagy te, kinek így bolyong át
lábad e földön: fordulj énfelém,
és mondd, láttál-e már valaha? mondd hát!" -
szólt egy; és ekkor jól megnéztem én:
szép szőke arc volt, megnyerő tekintet,
de seb vágott át fél szemöldökén.
Udvarias szó mihamar kimentett,
hogy: sohse láttam. - "Nézz hát" - válaszolta
s föllül a mellén egy mély sebre intett.
"Én vagyok Manfréd" - mondta és mosolyga; -
"Konstancia császárné unokája;
és kérlek, majd ha visszatérsz honodba,
menj szép lányomhoz, ki Sziciliára
s Aragónára dísznek szülte sarját,
s mondj igazat, ha más hír szálldogálna.
(III, 103- 117)
Sok s szörnyű bűn volt, amit én sirattam;
de tág a Kar, hogy várja kegyelem
mind, ki hozzá tér bűnbánó tudatban.
S Cosenza Papja, kivel Kelemen
testem keresteté, ha ez igéket
jól olvassa az égi levelen:
még Benvenutónál a híd fölé tett
jelek alatt csontom ma is nyugodna,
hol nagy köveknek súlyos halma védett.
(III, 121-129)
Odáig másztunk. S ott a sziklafalra
támaszkodott sok árnyalak az árnyban,
mint hanyagúl ha falnak dől a lajha.
S az egyik, fáradságtól haloványan
ült, s térde között, térdét átkarolva
nyugtatta fejét, mint valamely ágyban.
"Jó mester" - mondtam - "nézz ama Komolyra,
ki leglomhábban támasztja a sziklát,
mintha a Lustaság testvére volna!
(IV, 103-111)
Ha célunk: látni, jobban célhoz érünk
e dombról lesve arcra, mozdulatra,
mint lenn a völgyben; ha velük beszélünk.
Aki legfelül ül - meglátni rajta,
hogy elmulasztá, amit tenni kellett -
s nem mozdul a többi dalára ajka:
Rudolf császár volt, ki a holtra dermedt
Itáliát meggyógyíthatta volna;
míg más orvossa már csak késve kelhet!
Az akit néz (tán látásával oltva
búját), a víz honának úra, mellyet
tengerbe Elba hajt, Elbába Moldva.
A neve Ottokár volt, gyönge gyermek,
s különb már, mint a fia nagy szakállal,
Vencel, ki kéjre és henyélni termett.
S a Pisze ott (ama szelíd királlyal
páros, komoly beszédben) futva halt
a liliomot hervasztó halállal.
Nézd, mellét tépi, verve, dúlva rajt!
és nézd, a másik! tenyerébe csapja
mint könnyes ágyba, arcát s fölsohajt!
Frankhon átkának ők az ipja s apja.
Tudva előttük élte ronda volta,
és innen szívük búja és haragja.
Aki mögöttük testes áll dalolva
(a horgasorrú énekét kisérve)
övét minden erényből kötve hordta.
S ha (mint király-utódja) ma is élne
az ifju, aki háttal ül mögötte,
csupán edényt cserélt volna erénye:
ami nem áll a többi örökösre:
országa szállt Frigyesre és Jakabra,
de legszebb kincsét egy sem örökölte.
Ritkán jut ágrul-ágra, ifiabbra
ember erénye; így akarta Isten,
hogy Tőle kérje mind, és Tőle kapja.
(VII, 88-123)
s láttam, hogy jő magasbul és kerengve
leszáll két angyal, izzó kard kezökben,
de csonka kardjuk és az éle csempe.
Friss lombok színe zöldellett mezökben,
amelyet láttam, hogy zöldtollu szárnyak
verdesnek és a szélben hátraszökken.
S láttam, hogy akkor röptükben megállnak,
egyik fölöttünk, másik szembelebben,
úgyhogy középen maradtak az árnyak.
Fejüknek szőkeségét jól kivettem,
de arcuk látásomban megzavart,
mert soktól minden erő visszaretten.
"Jönnek, e völgyet védelmezni majd"
- mondta Sordello - "Mária ölébül,
a Kígyó ellen, mely most erre tart."
(VIII, 25-39)
S én mohó szemem fölvetém az Éghez,
hol csillagai lassabban keringnek.
(mint küllő, hol közel a tengelyéhez.)
S vezérem szólt: "Szemed hová tekinget?"
"Ama három fényt nézem" - mondtam erre -
"hogy fényli át itteni sark-egünket."
(VIII, 85-90)
e dombról lesve arcra, mozdulatra,
mint lenn a völgyben; ha velük beszélünk.
Aki legfelül ül - meglátni rajta,
hogy elmulasztá, amit tenni kellett -
s nem mozdul a többi dalára ajka:
Rudolf császár volt, ki a holtra dermedt
Itáliát meggyógyíthatta volna;
míg más orvossa már csak késve kelhet!
Az akit néz (tán látásával oltva
búját), a víz honának úra, mellyet
tengerbe Elba hajt, Elbába Moldva.
A neve Ottokár volt, gyönge gyermek,
s különb már, mint a fia nagy szakállal,
Vencel, ki kéjre és henyélni termett.
S a Pisze ott (ama szelíd királlyal
páros, komoly beszédben) futva halt
a liliomot hervasztó halállal.
Nézd, mellét tépi, verve, dúlva rajt!
és nézd, a másik! tenyerébe csapja
mint könnyes ágyba, arcát s fölsohajt!
Frankhon átkának ők az ipja s apja.
Tudva előttük élte ronda volta,
és innen szívük búja és haragja.
Aki mögöttük testes áll dalolva
(a horgasorrú énekét kisérve)
övét minden erényből kötve hordta.
S ha (mint király-utódja) ma is élne
az ifju, aki háttal ül mögötte,
csupán edényt cserélt volna erénye:
ami nem áll a többi örökösre:
országa szállt Frigyesre és Jakabra,
de legszebb kincsét egy sem örökölte.
Ritkán jut ágrul-ágra, ifiabbra
ember erénye; így akarta Isten,
hogy Tőle kérje mind, és Tőle kapja.
(VII, 88-123)
s láttam, hogy jő magasbul és kerengve
leszáll két angyal, izzó kard kezökben,
de csonka kardjuk és az éle csempe.
Friss lombok színe zöldellett mezökben,
amelyet láttam, hogy zöldtollu szárnyak
verdesnek és a szélben hátraszökken.
S láttam, hogy akkor röptükben megállnak,
egyik fölöttünk, másik szembelebben,
úgyhogy középen maradtak az árnyak.
Fejüknek szőkeségét jól kivettem,
de arcuk látásomban megzavart,
mert soktól minden erő visszaretten.
"Jönnek, e völgyet védelmezni majd"
- mondta Sordello - "Mária ölébül,
a Kígyó ellen, mely most erre tart."
(VIII, 25-39)
S én mohó szemem fölvetém az Éghez,
hol csillagai lassabban keringnek.
(mint küllő, hol közel a tengelyéhez.)
S vezérem szólt: "Szemed hová tekinget?"
"Ama három fényt nézem" - mondtam erre -
"hogy fényli át itteni sark-egünket."
(VIII, 85-90)
Purgatórium, VII-VIII ének
PIM- PKL'2014.3.17.
Purgatórium, IX ének
PIM- PKL'2014.3.18.
egy aranytollu sast láttam, kevélyet,
álmomban az égen lebegni széttárt
szárnyakkal; és épen leszállni mélyedt,
s úgy láttam, ama hegyre szállva sétált,
hol övéitől hajdan elragadva
Ganymédes a magas ég felé szállt.
"Megszokta talán" - gondolám magamban -
"hogy prédát lesni mindig erre lengjen,
és restell már másutt vadászni karma."
Alig tellt pár perc, hogy párat kerengjen,
és újra ím, lecsapott mint a villám,
s a tüzes égig ragadott föl engem.
Ott én is, ő is, fényes lángra gyúlván,
az álmodott tűz testem úgy sütötte,
hogy álmaimból fölrezzent a pillám.
(IX, 19-33)
Itt már a Purgatórium előtted!
Látod a párkányt, amely körbezárja,
s a bejárást, hol nyílást hagy a kőzet.
A szürkületben, mely a Nap futárja,
előbb, míg lelked, mit egy sűrü pólya,
nyomta el lenn a virágágyon álma:
egy Nő jött, s: "Én vagyok Lucia" - szóla -
"Hadd vigyem ezt el, aki szunnyad itten,
s legyek útjának könnyebb mozgatója!" –
(IX, 49- 57)
egy kaput s három lépcsőt láttam ottan,
más-más szinűt, a kapuig vezetve,
s egy kapust, ki még némán ült s nyugodtan.
Mind nyiltabb tekintettel nézegetve
a felső lépcsőn láttam ülni, s arca
sugarát, tűrhetetlen, rámvetette;
és meztelen volt kezében a kardja
tükrözve fényét, hogy szemem a lángot
nem nézheté, bár egyre azt akarta.
"Szóljatok onnantúl, hogy mit kivántok!
A vezetőtök hol van?" - kezdte. - "Könnyen
lehet, hogy íly utat majd sírva bántok!"
(IX, 76-93)
Testem a szent lábak elé vetettem;
nyissa ki, kértem édes irgalomra,
s előbb háromszor mellemet ütöttem,
S ő akkor hét P-t írt a homlokomra
kardja hegyével, s: "E sebeket újra
le kell, vigyázz, majd ottbenn mosni!" - mondta.
Száraz homok, vagy holt tüzek hamúja
amilyen színű, köntöse olyan volt;
és most két kulcsot vett elő alúla.
Egyik ezüst volt, a másik arany volt,
s előbb a fehér, azután a sárga
forgott meg akként, hogy örömre hangolt.
(IX, 109-129)
álmomban az égen lebegni széttárt
szárnyakkal; és épen leszállni mélyedt,
s úgy láttam, ama hegyre szállva sétált,
hol övéitől hajdan elragadva
Ganymédes a magas ég felé szállt.
"Megszokta talán" - gondolám magamban -
"hogy prédát lesni mindig erre lengjen,
és restell már másutt vadászni karma."
Alig tellt pár perc, hogy párat kerengjen,
és újra ím, lecsapott mint a villám,
s a tüzes égig ragadott föl engem.
Ott én is, ő is, fényes lángra gyúlván,
az álmodott tűz testem úgy sütötte,
hogy álmaimból fölrezzent a pillám.
(IX, 19-33)
Itt már a Purgatórium előtted!
Látod a párkányt, amely körbezárja,
s a bejárást, hol nyílást hagy a kőzet.
A szürkületben, mely a Nap futárja,
előbb, míg lelked, mit egy sűrü pólya,
nyomta el lenn a virágágyon álma:
egy Nő jött, s: "Én vagyok Lucia" - szóla -
"Hadd vigyem ezt el, aki szunnyad itten,
s legyek útjának könnyebb mozgatója!" –
(IX, 49- 57)
egy kaput s három lépcsőt láttam ottan,
más-más szinűt, a kapuig vezetve,
s egy kapust, ki még némán ült s nyugodtan.
Mind nyiltabb tekintettel nézegetve
a felső lépcsőn láttam ülni, s arca
sugarát, tűrhetetlen, rámvetette;
és meztelen volt kezében a kardja
tükrözve fényét, hogy szemem a lángot
nem nézheté, bár egyre azt akarta.
"Szóljatok onnantúl, hogy mit kivántok!
A vezetőtök hol van?" - kezdte. - "Könnyen
lehet, hogy íly utat majd sírva bántok!"
(IX, 76-93)
Testem a szent lábak elé vetettem;
nyissa ki, kértem édes irgalomra,
s előbb háromszor mellemet ütöttem,
S ő akkor hét P-t írt a homlokomra
kardja hegyével, s: "E sebeket újra
le kell, vigyázz, majd ottbenn mosni!" - mondta.
Száraz homok, vagy holt tüzek hamúja
amilyen színű, köntöse olyan volt;
és most két kulcsot vett elő alúla.
Egyik ezüst volt, a másik arany volt,
s előbb a fehér, azután a sárga
forgott meg akként, hogy örömre hangolt.
(IX, 109-129)
Itt a császár alakja volt kivágva
dicsőn a sziklából, kinek erénye
indítá Gergelyt a győztes imákra.
Traján császárról szólok; büszke ménje
előtt egy özvegy állt; az özvegy arcán
mély fájdalom, s szemében könnyek fénye.
(X, 73-78)
s melyeket a valóság égi tükre
és látható beszéd gyanánt teremtett,
kinek nincs új - nekünk mind új, örökre -,
"Im," - szólt a Költő, és kezével intett -
"egy nagy sereg jön ott, gyéren topogva:
tán föllebb tudnak igazítni minket."
(X, 97-102)
"Mester" - kezdém - "a kínnak ezt a népét
alig tudom kivenni jól, hogy ember:
most érzem földi szemem gyöngeségét."
S felelt: "Gyötrelmük, annyi mint a tenger,
nagy súllyal úgy lenyomja mind a földre:
hogy jól lássam, nekem is kűzdenem kell.
De nézd meg jól csak: mint megannyi törpe
jön mind a kő alatt görbülve kétrét;
már látni: mellüket verik gyötörve."
(X, 112-120)
Igyen könyörgött a sok árny utamnak
könnyebbségéért; s nyomva súlyaiktúl,
milyenek olykor álmainkba' nyomnak,
más-más mértékben gyötrődnek a kíntul
járván körét az első partszegélynek,
míg a világ köde róluk letisztul.
(XI, 25-30)
Láttam, vadaknak milyen üszkös-vermes
tanyája Trója; láttam büszke várad,
ó, Ilión! mily pusztulással terhes!
Hol van a véső, hogy vonalat-árnyat,
vagy ecset, ílyet, hűn utánna húzzon,
milyet bármely nagy művész megcsudálhat?
(XII, 61-66)
Az én figyelmem ráveszett egészen;
a Nap nagy útat bírt azóta tenni,
s mi megkerültük a kört java-részen,
midőn az, aki mindent észrevenni
előttem járt, szólt: "Föl a fejjel; nézz szét!
most nincs idő tovább mélázva menni!
Nézd, ott egy angyal közelíti léptét!
s nézd, észrevétlen múlik már a Nappal:
ép elbocsátja hatodik cselédjét.
(XII, 73-81)
dicsőn a sziklából, kinek erénye
indítá Gergelyt a győztes imákra.
Traján császárról szólok; büszke ménje
előtt egy özvegy állt; az özvegy arcán
mély fájdalom, s szemében könnyek fénye.
(X, 73-78)
s melyeket a valóság égi tükre
és látható beszéd gyanánt teremtett,
kinek nincs új - nekünk mind új, örökre -,
"Im," - szólt a Költő, és kezével intett -
"egy nagy sereg jön ott, gyéren topogva:
tán föllebb tudnak igazítni minket."
(X, 97-102)
"Mester" - kezdém - "a kínnak ezt a népét
alig tudom kivenni jól, hogy ember:
most érzem földi szemem gyöngeségét."
S felelt: "Gyötrelmük, annyi mint a tenger,
nagy súllyal úgy lenyomja mind a földre:
hogy jól lássam, nekem is kűzdenem kell.
De nézd meg jól csak: mint megannyi törpe
jön mind a kő alatt görbülve kétrét;
már látni: mellüket verik gyötörve."
(X, 112-120)
Igyen könyörgött a sok árny utamnak
könnyebbségéért; s nyomva súlyaiktúl,
milyenek olykor álmainkba' nyomnak,
más-más mértékben gyötrődnek a kíntul
járván körét az első partszegélynek,
míg a világ köde róluk letisztul.
(XI, 25-30)
Láttam, vadaknak milyen üszkös-vermes
tanyája Trója; láttam büszke várad,
ó, Ilión! mily pusztulással terhes!
Hol van a véső, hogy vonalat-árnyat,
vagy ecset, ílyet, hűn utánna húzzon,
milyet bármely nagy művész megcsudálhat?
(XII, 61-66)
Az én figyelmem ráveszett egészen;
a Nap nagy útat bírt azóta tenni,
s mi megkerültük a kört java-részen,
midőn az, aki mindent észrevenni
előttem járt, szólt: "Föl a fejjel; nézz szét!
most nincs idő tovább mélázva menni!
Nézd, ott egy angyal közelíti léptét!
s nézd, észrevétlen múlik már a Nappal:
ép elbocsátja hatodik cselédjét.
(XII, 73-81)
Purgatórium, X-XI- XII ének
PIM- PKL'2014.3.19.
Purgatórium, XIII-XIV ének
PIM- PKL'2014.3.20.
"Ó, édes fény, te kiben bízakodva
lépek ez új ösvényre, te vezérelj,
úgy mint itt kell vezetve lenni!" - mondta.
"Te ragyogsz s égetsz nagy szemed tüzével;
s ha nem vezet más, arra kell hogy menjünk,
merre Te mutatsz sugarad kezével."
(XIII, 16-21)
"Mily hangok ezek?" - kérdi lelkem vágya;
s még ki se mondom, már egy harmadik:
"Szeressed azt is, ki bánt!" - kiáltja.
"Irigység bűnét korbácsolja itt
a nagy Korbács; s azért van" - szólt Vezérem -
"hogy szeretet suhintja szijjait.
A gyeplő másként kell majd hogy beszéljen:
meghallod azt is; nem hiszem, hogy addig
lábad bocsánat ajtajához érjen.
De szögezd szemed, ha elláthat addig,
azokra, akik szemben ülnek ottan,
egy sorban, hol a szirt barlanggá hajlik."
(XIII, 34-45)
És én: "Toscanán egy folyócska fut
keresztül, melynek anyja Falteróna:
s el nem fárasztja száz mérföldnyi út.
Amellett szült engem a parti róna;
nevem mért mondjam? mit tudsz meg te róla?
hisz még nem nagyon messze hallható ma."
"Hogyha értelmem jól értette" - szóla
most az előbbi - "sejtem már, miféle
folyóra gondolsz: az Arno folyóra."
(XIV, 16-24)
És ezért van úgy elváltozva benne,
gonosz völgyében, valahány lakója,
mintha a Circe tányérjárul enne.
Előbb rút disznók közt eredve rója
szegény pályáját, kiknek emberétel
helyett makk méltóbb tápláléka volna.
Később találkozik a kutya-néppel,
melynek ugatni torka sohse fárad,
és megvetőn fordítja bús vizét el.
Völgynek szalad; s mind több farkast talál ott
kutyák helyett, amint tágítja ágyát
az átkozott és szerencsétlen Árok.
Még lejjebb száll, még mélyebb ágyba vág át
s rókákra lel, oly ravaszakra, kiknek
ész nem múlhatja föllül csalfaságát.
(XIV, 40-54)
lépek ez új ösvényre, te vezérelj,
úgy mint itt kell vezetve lenni!" - mondta.
"Te ragyogsz s égetsz nagy szemed tüzével;
s ha nem vezet más, arra kell hogy menjünk,
merre Te mutatsz sugarad kezével."
(XIII, 16-21)
"Mily hangok ezek?" - kérdi lelkem vágya;
s még ki se mondom, már egy harmadik:
"Szeressed azt is, ki bánt!" - kiáltja.
"Irigység bűnét korbácsolja itt
a nagy Korbács; s azért van" - szólt Vezérem -
"hogy szeretet suhintja szijjait.
A gyeplő másként kell majd hogy beszéljen:
meghallod azt is; nem hiszem, hogy addig
lábad bocsánat ajtajához érjen.
De szögezd szemed, ha elláthat addig,
azokra, akik szemben ülnek ottan,
egy sorban, hol a szirt barlanggá hajlik."
(XIII, 34-45)
És én: "Toscanán egy folyócska fut
keresztül, melynek anyja Falteróna:
s el nem fárasztja száz mérföldnyi út.
Amellett szült engem a parti róna;
nevem mért mondjam? mit tudsz meg te róla?
hisz még nem nagyon messze hallható ma."
"Hogyha értelmem jól értette" - szóla
most az előbbi - "sejtem már, miféle
folyóra gondolsz: az Arno folyóra."
(XIV, 16-24)
És ezért van úgy elváltozva benne,
gonosz völgyében, valahány lakója,
mintha a Circe tányérjárul enne.
Előbb rút disznók közt eredve rója
szegény pályáját, kiknek emberétel
helyett makk méltóbb tápláléka volna.
Később találkozik a kutya-néppel,
melynek ugatni torka sohse fárad,
és megvetőn fordítja bús vizét el.
Völgynek szalad; s mind több farkast talál ott
kutyák helyett, amint tágítja ágyát
az átkozott és szerencsétlen Árok.
Még lejjebb száll, még mélyebb ágyba vág át
s rókákra lel, oly ravaszakra, kiknek
ész nem múlhatja föllül csalfaságát.
(XIV, 40-54)
"Atyám, mi ez, hogy nem tudom kivédni
úgy, hogy a védelem valamit érjen" -
szóltam - "s egyre közelebb látom égni?"
"Ne csodáld, hogyha még ma" - szólt Vezérem -
"a mennyei cselédség fénye kábít:
Követ ez, föllebb int a meredélyen.
(XV, 25-30)
Mert látomás vett erőt íme rajtam:
egy templom volt, ami előmbe tünt,
ahol nagy nép tolongott, sűrü rajban.
És ím, egy nő jön, s mint bús anya csüng
egy kis fiún, s így szólítja vidulva:
"Fiacskám, miért tetted ezt velünk?
(XV, 85-90)
S láttam, hogy nagy nép, melyet vak düh töltöz
belül, s: "Kövezd meg! Kövezd meg!" - kiáltja,
egy ifju embert bősz kövekkel öldös;
s az ifju, testét föld felé bocsátja
halálosan; de szemeit emelvén
egeknek kapuivá nyitja vágya,
s gyilkosaiért fakad ima nyelvén
oly arccal, melytől kisarjad a részvét,
az Úrtól nékik kegyet esdekelvén.
(XV, 106-114)
Van törvény, de kezelni kire bízod?
mert elégtelen pásztor jár elől itt:
kérőzni tud, de körme nem hasított.
Azért a nép, mely látja vezetőit,
hogy azt hajszolják, mit ő maga kíván,
azon legel csak, mással nem törődik.
Igy csak a rossz vezérlet, látni nyilván,
ami a népet bűnbe vitte szerte,
s nem a természet, romlottá fajulván.
Rómának, ki a világot nevelte,
két Napja volt, mely vezetni az Isten
s a Világ útján fényét szétlövellte.
De fényük egymást kioltotta: mignem
a pásztorbottal egy kézben a szent kard
kellett, hogy bénuljanak erejikben:
mert így az egyik a másiktól nem tart!
Ha nem hiszed, tekints csak a gyümölcsre:
gyümölcs mutatja meg, ha a fa nem csalt.
(XVI, 97-114)
Annak haragja tünt képzeletemben
lelkem elé, ki hajdan oly madárrá
változott, melynél egy sem zeng külömben.
S elmémet ott úgy önmagába zárá
e képzelet, hogy látszott, semmifajta
hatás a külvilágból nem talál rá.
De új kép jött, az első tovahajtva:
egy feszületet láttam, s vad-dühödten
függni egy embert, és meghalni, rajta.
Nagy Ahasvért alatta jól kivettem
s Esztert, nejét, s Mardócheust, ki époly
igaz volt szóban, mint cselekedetben.
(XVII, 19-30)
úgy, hogy a védelem valamit érjen" -
szóltam - "s egyre közelebb látom égni?"
"Ne csodáld, hogyha még ma" - szólt Vezérem -
"a mennyei cselédség fénye kábít:
Követ ez, föllebb int a meredélyen.
(XV, 25-30)
Mert látomás vett erőt íme rajtam:
egy templom volt, ami előmbe tünt,
ahol nagy nép tolongott, sűrü rajban.
És ím, egy nő jön, s mint bús anya csüng
egy kis fiún, s így szólítja vidulva:
"Fiacskám, miért tetted ezt velünk?
(XV, 85-90)
S láttam, hogy nagy nép, melyet vak düh töltöz
belül, s: "Kövezd meg! Kövezd meg!" - kiáltja,
egy ifju embert bősz kövekkel öldös;
s az ifju, testét föld felé bocsátja
halálosan; de szemeit emelvén
egeknek kapuivá nyitja vágya,
s gyilkosaiért fakad ima nyelvén
oly arccal, melytől kisarjad a részvét,
az Úrtól nékik kegyet esdekelvén.
(XV, 106-114)
Van törvény, de kezelni kire bízod?
mert elégtelen pásztor jár elől itt:
kérőzni tud, de körme nem hasított.
Azért a nép, mely látja vezetőit,
hogy azt hajszolják, mit ő maga kíván,
azon legel csak, mással nem törődik.
Igy csak a rossz vezérlet, látni nyilván,
ami a népet bűnbe vitte szerte,
s nem a természet, romlottá fajulván.
Rómának, ki a világot nevelte,
két Napja volt, mely vezetni az Isten
s a Világ útján fényét szétlövellte.
De fényük egymást kioltotta: mignem
a pásztorbottal egy kézben a szent kard
kellett, hogy bénuljanak erejikben:
mert így az egyik a másiktól nem tart!
Ha nem hiszed, tekints csak a gyümölcsre:
gyümölcs mutatja meg, ha a fa nem csalt.
(XVI, 97-114)
Annak haragja tünt képzeletemben
lelkem elé, ki hajdan oly madárrá
változott, melynél egy sem zeng külömben.
S elmémet ott úgy önmagába zárá
e képzelet, hogy látszott, semmifajta
hatás a külvilágból nem talál rá.
De új kép jött, az első tovahajtva:
egy feszületet láttam, s vad-dühödten
függni egy embert, és meghalni, rajta.
Nagy Ahasvért alatta jól kivettem
s Esztert, nejét, s Mardócheust, ki époly
igaz volt szóban, mint cselekedetben.
(XVII, 19-30)
Purgatórium, XV-XVI-XVII ének
PIM- PKL'2014.3.21.
Purgatórium, XVIII-XIX ének
PIM- PKL'2014.3.22.
amilyen antik éjeken zajongott
Isménus és Asópus partja mentén;
ha Théba népe Bacchusért rajongott.
Úgy jöttek, sarlós útjukon kerengvén,
ezek, mert bölcs szeretet s szent kívánat
sarkantyuzá lépésük, nem pihenvén.
Tüstént elértek, oly igen futának,
nyomunkba hágva csapatuk tömegje,
ketten elül - szavukba' sírt a bánat:
"Mária késés nélkül ment a hegyre!
és Caesar Ilerdáért odahagyta
Marseillet, s Hispániára tört sietve."
"Hamar, hamar, hogy üdvünk pillanatja
közönytől el ne vesszen! A kegyelmet
hő vágy esőzze!" - másik ezt riadja.
(Canto XVIII, 91-105)
Én vagyok a büvös Sziréna" - zengte -
"s a hajóst tengerén zavarra költöm,
oly vad gyönyörrel olvad énekembe!
Ritkán szabadul, ha hálómba öltöm;
Ulysses útját is kitérítettem;
aki hall, el nem hagyhat; úgy betöltöm."
(Canto XIX, 19-24)
Isménus és Asópus partja mentén;
ha Théba népe Bacchusért rajongott.
Úgy jöttek, sarlós útjukon kerengvén,
ezek, mert bölcs szeretet s szent kívánat
sarkantyuzá lépésük, nem pihenvén.
Tüstént elértek, oly igen futának,
nyomunkba hágva csapatuk tömegje,
ketten elül - szavukba' sírt a bánat:
"Mária késés nélkül ment a hegyre!
és Caesar Ilerdáért odahagyta
Marseillet, s Hispániára tört sietve."
"Hamar, hamar, hogy üdvünk pillanatja
közönytől el ne vesszen! A kegyelmet
hő vágy esőzze!" - másik ezt riadja.
(Canto XVIII, 91-105)
Én vagyok a büvös Sziréna" - zengte -
"s a hajóst tengerén zavarra költöm,
oly vad gyönyörrel olvad énekembe!
Ritkán szabadul, ha hálómba öltöm;
Ulysses útját is kitérítettem;
aki hall, el nem hagyhat; úgy betöltöm."
(Canto XIX, 19-24)
Alig csukta be száját; ím felettem
egy szent és buzgó nőt csodálva vesz ki
szemem; kitől amaz zavartan retten.
Vergiliusz, mondd, Vergiliusz, ez ki?" -
szólt megvetőleg; s láttam, hogy vezére
utamnak jő és szemét rájaveszti.
S ő a másik nő köntöséhez ére,
letépte azt, és hasát föltakarta;
mily ronda volt! - fölébredtem büzére.
(XIX, 25-33)
S ötödik körnek érve nyílatáig
láttam, hogy kire bűne idefent ró
bút; arcán fekve, földön sirdogál itt.
És: "Adhaesit anima pavimento!" -
hangzik sóhajba fulva és nyögésbe
törve, kis híjján értelemtelen szó.
(XIX, 70-75)
Mi a fösvénység: itt tűnik föl épen,
hol, könnyel, megtört lelkeink lemossák:
nincs nagyobb kín a Hegy bármely körében!
Mert szemeinket sohsem a Magasság,
csak földi kincsek vonzották örökké:
azért ver földre minket az Igazság.
(XIX, 115-120)
Capet Hugónak hívtak engem ott túl:
s Lajosok és Fülöpök atyja lettem,
kik trónon ültek, frank uralkodókul.
Egy párisi mészárostól születtem,
mikor kihaltak a régi királyok
kivéve egyet, (kit zárdába tettem)
s láttam, hogy a kormányon magam állok,
s új szerzeményre annyi volt a módom,
s annyi hivem, ki értem síkra szállott,
hogy ím az özvegy koronát utódom
fejére tettem, akitől eredt szent
csontok sora, hogy mindmáig huzódjon.
(XX, 49-60)
Látom az időt, s messze sincsen az tán,
hogy egy uj Károly jő francia honból,
magát s népét valóban megmutatván.
Egyedül jő, és fegyver nélkül rombol,
csak a Judás lándzsáját hozva, mellyel
Firenze gyomrát fölhasítva tombol.
Nem föld, de szégyen lesz, amit igy elnyer,
annál nagyobb szégyen a jók szemében,
mennél kevésbbé gondol ő ilyennel.
Egy másik Károlyt hajó-rabja-képen
látok, saját lányára alkudozva,
mint rableányra a kalózok épen.
Ó, rút fukarság, míly nagyobb gonoszra
vihetsz még, aki fajom úgy befontad,
hogy önnön húsát oltárodra hozza?!
(XX, 70-84)
egy szent és buzgó nőt csodálva vesz ki
szemem; kitől amaz zavartan retten.
Vergiliusz, mondd, Vergiliusz, ez ki?" -
szólt megvetőleg; s láttam, hogy vezére
utamnak jő és szemét rájaveszti.
S ő a másik nő köntöséhez ére,
letépte azt, és hasát föltakarta;
mily ronda volt! - fölébredtem büzére.
(XIX, 25-33)
S ötödik körnek érve nyílatáig
láttam, hogy kire bűne idefent ró
bút; arcán fekve, földön sirdogál itt.
És: "Adhaesit anima pavimento!" -
hangzik sóhajba fulva és nyögésbe
törve, kis híjján értelemtelen szó.
(XIX, 70-75)
Mi a fösvénység: itt tűnik föl épen,
hol, könnyel, megtört lelkeink lemossák:
nincs nagyobb kín a Hegy bármely körében!
Mert szemeinket sohsem a Magasság,
csak földi kincsek vonzották örökké:
azért ver földre minket az Igazság.
(XIX, 115-120)
Capet Hugónak hívtak engem ott túl:
s Lajosok és Fülöpök atyja lettem,
kik trónon ültek, frank uralkodókul.
Egy párisi mészárostól születtem,
mikor kihaltak a régi királyok
kivéve egyet, (kit zárdába tettem)
s láttam, hogy a kormányon magam állok,
s új szerzeményre annyi volt a módom,
s annyi hivem, ki értem síkra szállott,
hogy ím az özvegy koronát utódom
fejére tettem, akitől eredt szent
csontok sora, hogy mindmáig huzódjon.
(XX, 49-60)
Látom az időt, s messze sincsen az tán,
hogy egy uj Károly jő francia honból,
magát s népét valóban megmutatván.
Egyedül jő, és fegyver nélkül rombol,
csak a Judás lándzsáját hozva, mellyel
Firenze gyomrát fölhasítva tombol.
Nem föld, de szégyen lesz, amit igy elnyer,
annál nagyobb szégyen a jók szemében,
mennél kevésbbé gondol ő ilyennel.
Egy másik Károlyt hajó-rabja-képen
látok, saját lányára alkudozva,
mint rableányra a kalózok épen.
Ó, rút fukarság, míly nagyobb gonoszra
vihetsz még, aki fajom úgy befontad,
hogy önnön húsát oltárodra hozza?!
(XX, 70-84)
Purgatórium, XIX-XX ének
PIM- PKL'2014.3.23.
Purgatórium, XXIII-XXIV ének
PIM- PKL'2014.3.24.
Gyöngyvesztett gyűrük gödrei a szemnek;
ki minden arcban azt olvassa: OMO,
itt jól láthatta alakját az M-nek.
Ki gondolná, ha nem tudná, hogy omló
víz csábjától, vagy alma illatától
lehessen lélek gyötörve hasonló?
(XXIII, 31-36)
"Örök végzésből" - felelé a lélek -
"itt titkos átok rejlik vízbe-lombba':
tagjaim attól ollyan ösztövérek.
S mind, aki itten dalol sírva" - mondta -
"mind, aki csak torkát szolgálja, míg él,
így lesz itt újra szentté, éhbe-szomjba.
Az édes alma illata s a híg ér,
mely fája lombját öntözi sugárba,
éhünk-szomjunk fölgyújtja, s enyhet ígér:
(XXIII, 61-69)
Ez itt" - újjal mutatta - "Buonagiunta,
Buonagiunta da Lucca; s érdemes holt
ott túl az is, kinek csak bőre-csontja,
a Szentegyház hajdan a karja közt volt:
Toursból való; s most bőjttel itt vezekli
a bolsenai ángolnát s vörösbort."
Igy névvel sorban többet jegyezett ki;
és mind örült a nevét hallva tőle,
nem látszott érte haragudni senki.
(XXIV, 19-27)
"Menj! aki ennek a főoka" - mondta -
"azt már, hol nincsen javulás, a Völgybe
egy vad ló a farkára kötve vonja.
Futását percenként gyorsítva csörg le
a lejtős úton, és szétzúzva szörnyen
testét, otthagyja csúful összetörve.
Nincs sok forgás már ama nagy Körökben
hátra" - (s az égre nézett) - "és megérted,
mit most szavamból nem érthetsz ki könnyen.
(XXIV, 82-90)
ki minden arcban azt olvassa: OMO,
itt jól láthatta alakját az M-nek.
Ki gondolná, ha nem tudná, hogy omló
víz csábjától, vagy alma illatától
lehessen lélek gyötörve hasonló?
(XXIII, 31-36)
"Örök végzésből" - felelé a lélek -
"itt titkos átok rejlik vízbe-lombba':
tagjaim attól ollyan ösztövérek.
S mind, aki itten dalol sírva" - mondta -
"mind, aki csak torkát szolgálja, míg él,
így lesz itt újra szentté, éhbe-szomjba.
Az édes alma illata s a híg ér,
mely fája lombját öntözi sugárba,
éhünk-szomjunk fölgyújtja, s enyhet ígér:
(XXIII, 61-69)
Ez itt" - újjal mutatta - "Buonagiunta,
Buonagiunta da Lucca; s érdemes holt
ott túl az is, kinek csak bőre-csontja,
a Szentegyház hajdan a karja közt volt:
Toursból való; s most bőjttel itt vezekli
a bolsenai ángolnát s vörösbort."
Igy névvel sorban többet jegyezett ki;
és mind örült a nevét hallva tőle,
nem látszott érte haragudni senki.
(XXIV, 19-27)
"Menj! aki ennek a főoka" - mondta -
"azt már, hol nincsen javulás, a Völgybe
egy vad ló a farkára kötve vonja.
Futását percenként gyorsítva csörg le
a lejtős úton, és szétzúzva szörnyen
testét, otthagyja csúful összetörve.
Nincs sok forgás már ama nagy Körökben
hátra" - (s az égre nézett) - "és megérted,
mit most szavamból nem érthetsz ki könnyen.
(XXIV, 82-90)
Igy a lomb közül, nem tudom, ki szóla;
és Vergiliusz és Statius és én
szorosan mentünk, a parthoz huzódva.
(XXIV, 118-120)
S újra daloltak; majd szólítva hívták
a nőket s férjeket, kik megmaradtak,
mint Erény s Házasság kivánta, tiszták.
S úgy vélem, míg e láng által maratnak,
mást sem tesz e nép, mindig újrakezdi:
s ily gondnak szent varázsa, ily falatnak
étke a végső sebet behegeszti.
(XXV, 133-139)
Nézd a napot: hogy szór eléd tüzessen
ezer sugárt; nézd, amik itt teremnek,
virág, fü, fácska önkényt nő, fölössen!
Míg a vidám szép szemek megjelennek,
melyeknek könnye vont, segítni téged,
kedvedre köztük sétálj vagy pihenj meg.
Ne várd, hogy szóljak, intsek már tenéked:
lelked szabad már, ép, és egyre tisztább:
nem azt követni vétek volna, vétek:
rád teszem hát a Koronát s a Mitrát!"
(XXVII, 133-142)
utam elé egy patak víze omlott;
mely száz kis hullámával balra csapja
minden fü szárát, mely partján kibomlott.
A legfrissebb ér kristálytiszta habja
földünkön, zavaros csatorna volna
ehhez képest, annyira nincs iszapja,
(XXVIII, 25-30)
midőn megláttam - mint ki látományt lát,
melyen egyszerre megakad az elme
és minden gondolatja új irányt vág -
egy magányos nőt ott tul énekelve
járni, és egyre szedni a virágot,
mellyel himzésként volt az útja tellve.
(XXVIII, 37-42)
E víz, melyet látsz, nem ered a földnek
eréből, mely kimerül, s mellyet újra
légi párák lecsapódása tölt meg:
hanem forrásból, egyformán újulva,
és biztosan, mert Isten tölt beléje,
amennyi víze kétfelé kihulla.
S titkos erőt ruház mindegyik érre:
egyik a bűn emlékét törli, másik
ráemlékeztet a feledt erényre.
Itt ennek neve Léthe; túlra látszik
Eunoé; - s aki nem issza vízét
mindkettőnek: üdv arra nem sugárzik.
(XXVIII, 121- 132)
és Vergiliusz és Statius és én
szorosan mentünk, a parthoz huzódva.
(XXIV, 118-120)
S újra daloltak; majd szólítva hívták
a nőket s férjeket, kik megmaradtak,
mint Erény s Házasság kivánta, tiszták.
S úgy vélem, míg e láng által maratnak,
mást sem tesz e nép, mindig újrakezdi:
s ily gondnak szent varázsa, ily falatnak
étke a végső sebet behegeszti.
(XXV, 133-139)
Nézd a napot: hogy szór eléd tüzessen
ezer sugárt; nézd, amik itt teremnek,
virág, fü, fácska önkényt nő, fölössen!
Míg a vidám szép szemek megjelennek,
melyeknek könnye vont, segítni téged,
kedvedre köztük sétálj vagy pihenj meg.
Ne várd, hogy szóljak, intsek már tenéked:
lelked szabad már, ép, és egyre tisztább:
nem azt követni vétek volna, vétek:
rád teszem hát a Koronát s a Mitrát!"
(XXVII, 133-142)
utam elé egy patak víze omlott;
mely száz kis hullámával balra csapja
minden fü szárát, mely partján kibomlott.
A legfrissebb ér kristálytiszta habja
földünkön, zavaros csatorna volna
ehhez képest, annyira nincs iszapja,
(XXVIII, 25-30)
midőn megláttam - mint ki látományt lát,
melyen egyszerre megakad az elme
és minden gondolatja új irányt vág -
egy magányos nőt ott tul énekelve
járni, és egyre szedni a virágot,
mellyel himzésként volt az útja tellve.
(XXVIII, 37-42)
E víz, melyet látsz, nem ered a földnek
eréből, mely kimerül, s mellyet újra
légi párák lecsapódása tölt meg:
hanem forrásból, egyformán újulva,
és biztosan, mert Isten tölt beléje,
amennyi víze kétfelé kihulla.
S titkos erőt ruház mindegyik érre:
egyik a bűn emlékét törli, másik
ráemlékeztet a feledt erényre.
Itt ennek neve Léthe; túlra látszik
Eunoé; - s aki nem issza vízét
mindkettőnek: üdv arra nem sugárzik.
(XXVIII, 121- 132)
Purgatórium,XXIV-XXV-XXVII-XXVIII ének
PIM- PKL'2014.3.25.
Purgatórium, XXIX-XXXI ének
PIM- PKL'2014.3.26.
Kissé messzebb hét jelt láttunk jelenni:
a nagy térség közöttük és közöttünk
hét nagy arany fának hazudta lenni,
de amikor elég közelre jöttünk,
hogy a hasonlóság csaló hatalma
semmi részben se legyen úr fölöttünk,
a képesség, melyből az ész fogalma
származik, felfogá, hogy gyertyatartók,
s az énekből is ezt a szót: "Hozsanna!"
(XXIX, 43-51)
Ilyen ég alatt, ilyen fénypalásttal
huszonnégy vén jött, mint olvasva látám,
párokba mind, liliomkoronástól.
Mind énekeltek: "Áldott vagy te Ádám
leányi közt és áldott örökössen,
aki betellhet szépségednek láttán!"
Midőn a pázsitot, mely csodafrissen
virúlt a partommal szemközti réten,
e választott néptől megint üressen
láttam: mint csillagra csillag az égen,
mögöttük négy nagy állatok jövének,
mind zöld lombokkal koszorúzva szépen.
(XXIX, 82-93)
A köztük elzárt térség pázsitán át
diadalmi szekér jött, két keréken;
egy griff húzta, nyakán viselve hámát.
S két szárnyát a középső csík körében
két-két csík közt emelte jobbra-balra,
s egyet sem érintve suhant a légben.
(XXIX, 106-111)
Három hölgy jött és lábát táncra nyújtá
a jobb kerék felől: piros a szélső,
hogy azt hinnéd, valaki lángra gyújtá;
smaragdból látszott lenni a középső,
smaragdból csontja, smaragdszín a vére,
frissen esett hónak látszott a végső.
(XXIX, 121-126)
Azok után kiket leírtam eddig,
két vén jött: köntösük különböző, de
nagy kérdés lenne, melyik tisztesebbik.
(XXIX, 133-135)
Ezek mögött szerénység látszatával
négyen jöttek, s hátul, fényes szemekkel
egy agg, magában álmadozva, távol.
(XXIX, 142-144)
Fátyol mögött is, s e tul-parti pontrul
régi magát, mint az, mig élt, a többi
nőt: multa föllül bájjal a siron túl.
S érzém, hogy szívem bánat-csallán gyötri.
s ami legjobban csábitott kivűle,
azt kezdtem akkor legjobban gyülölni.
S olyan önvádnak szoritott gyürűje,
hogy csak Az tudja, aki oka volt,
hogy mivé lettem, elalélva tőle.
Majd, hogy szivemből erőm visszafolyt,
a Hölgy, kit előbb egyedül kisértem,
így szólt: "Fogózz belém!" - és rámhajolt
(XXXI, 82-93)
Csak érzém a Szép Nő karját kinyílni,
s hogy fejem átölelve lemerít:
és kellett akkor a szent habból inni!
Aztán kivont a vízből, s visszavitt
s ott álltam a négy nimfa tánckörében,
és mind körém övezte karjait.
(XXXI,100-105)
a nagy térség közöttük és közöttünk
hét nagy arany fának hazudta lenni,
de amikor elég közelre jöttünk,
hogy a hasonlóság csaló hatalma
semmi részben se legyen úr fölöttünk,
a képesség, melyből az ész fogalma
származik, felfogá, hogy gyertyatartók,
s az énekből is ezt a szót: "Hozsanna!"
(XXIX, 43-51)
Ilyen ég alatt, ilyen fénypalásttal
huszonnégy vén jött, mint olvasva látám,
párokba mind, liliomkoronástól.
Mind énekeltek: "Áldott vagy te Ádám
leányi közt és áldott örökössen,
aki betellhet szépségednek láttán!"
Midőn a pázsitot, mely csodafrissen
virúlt a partommal szemközti réten,
e választott néptől megint üressen
láttam: mint csillagra csillag az égen,
mögöttük négy nagy állatok jövének,
mind zöld lombokkal koszorúzva szépen.
(XXIX, 82-93)
A köztük elzárt térség pázsitán át
diadalmi szekér jött, két keréken;
egy griff húzta, nyakán viselve hámát.
S két szárnyát a középső csík körében
két-két csík közt emelte jobbra-balra,
s egyet sem érintve suhant a légben.
(XXIX, 106-111)
Három hölgy jött és lábát táncra nyújtá
a jobb kerék felől: piros a szélső,
hogy azt hinnéd, valaki lángra gyújtá;
smaragdból látszott lenni a középső,
smaragdból csontja, smaragdszín a vére,
frissen esett hónak látszott a végső.
(XXIX, 121-126)
Azok után kiket leírtam eddig,
két vén jött: köntösük különböző, de
nagy kérdés lenne, melyik tisztesebbik.
(XXIX, 133-135)
Ezek mögött szerénység látszatával
négyen jöttek, s hátul, fényes szemekkel
egy agg, magában álmadozva, távol.
(XXIX, 142-144)
Fátyol mögött is, s e tul-parti pontrul
régi magát, mint az, mig élt, a többi
nőt: multa föllül bájjal a siron túl.
S érzém, hogy szívem bánat-csallán gyötri.
s ami legjobban csábitott kivűle,
azt kezdtem akkor legjobban gyülölni.
S olyan önvádnak szoritott gyürűje,
hogy csak Az tudja, aki oka volt,
hogy mivé lettem, elalélva tőle.
Majd, hogy szivemből erőm visszafolyt,
a Hölgy, kit előbb egyedül kisértem,
így szólt: "Fogózz belém!" - és rámhajolt
(XXXI, 82-93)
Csak érzém a Szép Nő karját kinyílni,
s hogy fejem átölelve lemerít:
és kellett akkor a szent habból inni!
Aztán kivont a vízből, s visszavitt
s ott álltam a négy nimfa tánckörében,
és mind körém övezte karjait.
(XXXI,100-105)
Sürű felhőből gyorsabb löveléssel
nem száll le villám, hogyha messze zápor
ködlik az égen, s távolságba vész el,
mint Zeusz madara lecsapott a távol
égből most, egyenest a fára, tépve
törzsből is, nemhogy lombból és virágból.
(XXXII, 109-114)
S oly biztosan, mint hegyen sziklaváros,
csücsülve rajta egy parázna Asszony
tünt föl; szeme körülkacsintva nyájas;
de hogy mindenkit onnan elriasszon,
egy Óriás állt egyenest előtte,
s megfordult néha, hogy csókot kaphasson.
Buja tekintetét szemembe lőtte
a nő; de meg is korbácsolta nyomba
tetőtől-talpig durva szeretője.
(XXXII, 148-156)
"Talán nagyobb gond - melly az értelemnek
fényét homályba vonja néha - vonta
homályba itt fényét a lelki szemnek.
De nézd, itt ered Eunoé" - mondta
Beatrice - "vidd, és mint tudni szoktad,
edzd erejét, hogy ne maradna tompa!"
Mint nyájas lelkek sohse vonakodnak
kivánságod kivánságukká tenni,
hacsak egy jelben megnyilvánitottad:
úgy sietett kezem kezébe venni
s indult a szép hölgy, intve Statiusnak
úrnő módján: "Ne késs mögötte jönni!"
(XXXIII, 124-135)
Elég, hogy e szent habokból kiérve
új ember lettem, mintha új galyat hoz
az új tavasz az újuló növényre:
tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz.
(XXXIII, 142-145)
nem száll le villám, hogyha messze zápor
ködlik az égen, s távolságba vész el,
mint Zeusz madara lecsapott a távol
égből most, egyenest a fára, tépve
törzsből is, nemhogy lombból és virágból.
(XXXII, 109-114)
S oly biztosan, mint hegyen sziklaváros,
csücsülve rajta egy parázna Asszony
tünt föl; szeme körülkacsintva nyájas;
de hogy mindenkit onnan elriasszon,
egy Óriás állt egyenest előtte,
s megfordult néha, hogy csókot kaphasson.
Buja tekintetét szemembe lőtte
a nő; de meg is korbácsolta nyomba
tetőtől-talpig durva szeretője.
(XXXII, 148-156)
"Talán nagyobb gond - melly az értelemnek
fényét homályba vonja néha - vonta
homályba itt fényét a lelki szemnek.
De nézd, itt ered Eunoé" - mondta
Beatrice - "vidd, és mint tudni szoktad,
edzd erejét, hogy ne maradna tompa!"
Mint nyájas lelkek sohse vonakodnak
kivánságod kivánságukká tenni,
hacsak egy jelben megnyilvánitottad:
úgy sietett kezem kezébe venni
s indult a szép hölgy, intve Statiusnak
úrnő módján: "Ne késs mögötte jönni!"
(XXXIII, 124-135)
Elég, hogy e szent habokból kiérve
új ember lettem, mintha új galyat hoz
az új tavasz az újuló növényre:
tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz.
(XXXIII, 142-145)
Purgatórium, XXXII-XXXIII ének
PIM- PKL'2014.3.27.
Visit the Petőfi Irodalmi Múzeum
Károlyi utca 16, 1053
Budapest, Hungary
Budapest, Hungary
Petofi Museum of Literature
Open Tuesday to Sunday:
10 a.m.-6 p.m.
10 a.m.-6 p.m.
Website by Zanna Giuliana
